Akinek volt már dolga külföldi emberekkel, akár itthon, akár egy másik országban való tartózkodás során, annak egészen biztosan van legalább egy külföldi barátja. Ezek a kapcsolatok azonban egészen máshogy működnek általában, mint két, egymáshoz közel élő személy köteléke. Igaz történetek jönnek.

Régen kezdődött a sztori, 16 éves voltam, épp egy nagy váltáson voltam túl, és kamaszként a helyemet, a társaságomat kerestem. Aki olvasta az előző bejegyzésemet, az tudja, hogy ekkortájban kezdtem el külföldi cserediákokkal foglalkozni önkéntesként. Az eredmény magáért beszélt: a "társaságom" nagyrészt külföldiekből állt. Október volt. Ők júliusig voltak Magyarországon. Tudtam, de nem akartam erre gondolni.

Szóval a szabadidőm nagy részét ezekkel a világ minden tájáról származó többé-kevésbé korombeli fiatalokkal töltöttem, rengeteg dolgot csináltunk együtt, a szombat esti kocsmázásokon kívül is, moziba mentünk, utaztunk, felfedeztük Budapestet. Amikor már igazán elmélyült közöttünk a viszony, és tényleg már-már legjobb barátoknak mondtuk egymást a csoport néhány tagjával, eléggé a végefelé járt a csereidőszakuk, április-május környéke lehetett. Nagyon nehéz volt arra gondolnom, hogy a barátaim, akikkel szinte egy egész évet töltöttem együtt, hamarosan elmennek haza, messzire, és ki tudja, mikor látom őket utoljára.

És ez a pillanat el is jött: Július első hétvégéjén hajnali 5 órakor a reptér indulási oldalán álltam. Az első csapat, az olaszok indultak hajnalban, köztük az egyik legjobb barátommal. Nem mondom, hogy könnyű volt. Igazából most, három év után ahogy ezeket leírom, még mindig érzem magamban azt az érzést, ami akkor fogott el. Nem akartam elhinni, hogy tényleg elmennek, tényleg lehetetlennek tűnt, hiszen annyi mindent csináltunk együtt és annyi közös élményen voltunk túl. Aztán mégis megtörtént: már csak a biztonsági ellenőrzés területéről integettek vissza nekünk. Utána volt egy nehéz órám.

Szép lassan aztán mindenki hazament azon a hétvégén, én pedig a szobámban néztem a búcsúajándékokat amiket tőlük kaptam. Az a nyár valahogy más volt.

Szeptemberben aztán új csapat érkezett, és azt vettem észre, hogy bár voltak olyanok, akikkel remek viszonyt sikerült kialakítanom, mégsem engedtem olyan közel őket magamhoz, mint az első év cserediákjait. Talán azért, mert féltem attól, hogy ismét el kell majd engednem őket egy év múltán. Így telt hát el a második évem.

Közben többé-kevésbé igyekeztem tartani a kapcsolatot azokkal, akik nagyon fontosak voltak, sőt, talán még most is azok nekem. És bár nekem sem volt mindig könnyű mindenkire gondolni és mindenkivel beszélni bizonyos időközönként, nagyon rosszul érintett, hogy egy ember, akit tényleg a legjobb barátomnak tartottam abban az időben, feltűnően kevés alkalommal keresett, általában mindig én kezdeményeztem a beszélgetést. És itt az egész poszt lényege: meg kellett értenem,

a külföldiekkel kötött barátság más.

Nem csak azért, mert a fizikai távolság miatt az üzenetváltások gyakorisága is radikálisan csökken, hanem azért is, mert emiatt az elválasztottság miatt egyszerűen sokkal kevesebb beszédtéma áll rendelkezésre. Nincsenek közös élmények, közös emberek, közös helyek, amik a baráti sztorizgatásokat megalapozhatnák. És mivel az adott fél nem vesz részt fizikálisan a másik személy életében, akarva-akaratlanul is kevésbé fontossá válik számára, mint azok az emberek, akik tényleg a szó szoros értelmében "körülveszik". 

Nem könnyű ezt elfogadni, nekem sem sikerült még teljesen így majdnem négy év távlatából, de azt hiszem, ezzel a felismeréssel sikerült elindulnom az úton. És talán ennek az eredménye az is, hogy idén, már ezzel a tudattal felvértezve újra szoros kötelékeket kezdtem el kialakítani egy-egy cserediákkal.